A disznóvágás napja általában korán kezdődött, amikor a résztvevők csendben összegyűltek az udvaron. Az áldomás elfogyasztása nemcsak hagyomány volt, hanem a munkafolyamat elengedhetetlen része, mivel úgy tartották, hogy a megfelelő mennyiségű pálinka biztosítja a láncfűrész egyenletes működését és a résztvevők döntéseinek helyességét. A tényleges munka megkezdése előtt hosszabb ideig szemlélték az eszközöket, különösen a fémházas láncfűrészt, amelyet sok helyen a hagyományos késsel egyenértékűnek tekintettek.
A sertés feldolgozása közösségi tevékenység volt. A böllér szerepe elsősorban az irányításra korlátozódott, míg a láncfűrész használata körkörösen vándorolt a résztvevők között, attól függően, ki érezte magát kellően felkészültnek. A segédkezők az állat rögzítésében vettek részt, a gyermekek feladata pedig továbbra is a farok szorítása maradt, mivel ez biztosította az esemény rendjét és folytonosságát.
A kifolyó vért különféle edényekben fogták fel, attól függően, melyik volt éppen kéznél, majd eldöntötték, hogy az adott napon még szükség lesz-e rá, vagy elegendő, ha jelen van. Egyes háztartásokban a disznótor azzal kezdődött, hogy az abáló üst alá használt autógumival begyújtottak, miközben a láncfűrészt a falnak támasztva pihentették, mivel a túl korai használat ronthatta a hús állagát.
Ezt az eljárást szúrásnak nevezték, függetlenül attól, hogy ténylegesen történt-e szúrás. A folyamat végén a résztvevők egyetértettek abban, hogy a munka szabályosan lezajlott, még akkor is, ha a feldolgozás egyes lépései elmaradtak. A disznóvágás így nemcsak élelmiszer-előállítás volt, hanem egy pontosan meghatározatlan rend szerint zajló esemény, amelyet mindenki természetesnek tekintett.
Üdv, Icu